A szépség átölel. A fenséges eláraszt. A szépség közelebb hív. Harmóniával, arányossággal és gyengéd fénnyel simogatja a lelket. Egy domboldal tökéletes íve alkonyatkor, egy klasszikus szobor csendes egyensúlya, egy Vermeer-interior meleg ragyogása. Jelenlétében békét érzünk. Megértettnek érezzük magunkat. Otthon érezzük magunkat. A szépség azt suttogja: „Ide tartozol.” A fenséges azonban nem suttog. Üvölt, hatalmasat. Hatalmasan, néha félelmetesen áll előttünk. Egy tomboló vihar a tengeren, egy felhőkbe olvadó hegylánc, egy csillagos ég végtelen csendje, amely végtelenül kicsinek érezteti velünk magunkat. A fenséges nem vigasztal – szétzúzza kényelmes határainkat. Félelemmel vegyes áhítattal, jelentéktelenségből fakadó felmagasztalással tölt el minket. A fenséges előtt remegünk, de nem tudunk elfordulni. Valami bennünk pontosan azért növekszik, mert kicsinyekké váltunk. A művészetben a különbség mélyreható. A gyönyörű műalkotás feloldja a feszültséget. Rendet visz a káoszba, tisztaságot a zűrzavarba. Gyógyít és teljessé tesz. Egésznek érezzük magunkat utána. A fenséges műalkotás az ellenkezőjét teszi: szakadékot nyit. Repedéseket hagy a lélekben, amelyeken keresztül a végtelen beáramlik. Gondoljunk Turner vad óceánjaira, Caspar David Friedrich magányos alakjaira a végtelen tájak előtt, vagy Rothko izzó téglalapjaira, amelyek mintha elnyelnék a nézőt. Ezek a művek nem díszítik az életet – szembesítik azt saját hatalmasságával. Mégis, a legmélyebb művészet gyakran a kettő között táncol. A legerőteljesebb alkotások mindkettőt hordozzák: a szépséget, amely közel vonz minket, és a fenségest, amely aztán eláraszt minket, amint elég közel vagyunk. A szépség megnyitja az ajtót. A fenséges áthúz minket magán valami nálunk nagyobba. Az emberi életben mindkettőre szükségünk van. A szépség napról napra fenntart minket. Bátorságot ad a folytatáshoz. A fenséges emlékeztet minket arra, hogy többek vagyunk, mint a mindennapi életünk. Kiszakít minket a kicsinységből, és megmutatja nekünk a létezés félelmetes, nagyszerű léptékét.
A szépség azt mondja: „Látlak téged.” A fenséges azt mondja: „Lehetetlen, hogy mindezt lásd – mégis meg kell próbálnod.” Az igazi művész mindkét nyelvet ismeri. Az egyik a másik nélkül hiányos. A szépség a fenséges nélkül puszta szépséggé válik. A fenséges szépség nélkül puszta sokká válik. Együtt alkotják a legmagasabb művészetet: azt, ami egyszerre menedéket nyújt a szívnek és lángra lobbantja a lelket.
Németh György (1959) kreatív író | szigetingy kreatív írás | Szingy Galéria Budapest
szigetingy | budapest 