A szépség álmodik. A művészet pedig felébred és megtestesíti ezt az álmot. A szépség ott lebeg láthatatlanul minden dolog mélyén – egy rezgés, egy ígéret, egy isteni sóhaj. A művészet az, ami kinyújtja a kezét, és ezt a láthatatlant hús-vér valósággá, színné, formává, hanggá változtatja. Nem teremti a szépséget, mert azt nem lehet teremteni. Csak meghívja. Otthont ad neki. Hogy mi, halandók is megérinthessük, megszagolhassuk, elsírhassuk. A művészet a szépség földi szerelmese.
Néha gyengéd, néha vad. Alázattal hajol meg előtte, mégis lázadva nyúl utána. Mert tudja: a legnagyobb művek nem az alkotó tehetségéről szólnak, hanem arról, mennyire sikerült átengednie magát a szépségen keresztül áramló erőnek. Amikor egy festő ecsetje megérinti a vásznat, egy zeneszerző papírra veti az első hangjegyet, vagy egy költő leírja azt az egyetlen szót, amelyben minden benne van – akkor a szépség és a művészet egy rövid, szent pillanatra eggyé válik. Ebben a pillanatban a mű már nem az emberé. Hanem a világé. Az örökkévalóságé. A művészet nélkül a szépség néma maradna.
A szépség nélkül pedig a művészet üres díszítés lenne. Együtt azonban képesek arra, amire egyedül egyikük sem: meggyógyítani a lelket, felébreszteni az alvó embert, és emlékeztetni minket arra, hogy miért érdemes itt lenni. A szépség a forrás. A művészet a folyó. És mi, akik nézünk, hallgatunk, olvasunk – mi vagyunk azok, akik végül megmerítkezünk ebben a szent folyóban, és egy pillanatra tisztábban, teljesebben, szebben térünk vissza a világba.
Németh György (1959) kreatív író | szigetingy kreatív írás | Szingy Galéria Budapest
A szépség nem csak gyönyörködtet. A szépség felemel. Ő az a halk, mégis ellenállhatatlan erő, amely azt súgja: „Több vagy annál, aki most vagy.” Amikor egy valódi szépség megérint – legyen az egy arc, egy táj, egy dallam vagy egy gondolat –, valami megmozdul bennünk. A lélek hirtelen túl szűknek érzi a mindennapi énjét. Ki akar törni. Magasabbra akar repülni. Jobb akar lenni. A szépség reménye pontosan ebben rejlik: abban a szent nyugtalanságban, amit ébreszt. Nem hagyja, hogy beérjük magunkkal. Nem engedi, hogy belenyugodjunk a középszerűbe. Amikor meglátunk valami igazán szépet, egy pillanatra kilépünk a saját kis történetünkből, és megpillantjuk azt a nagyobb, tisztább, nemesebb lehetőséget, ami bennünk szunnyad. Ezért fáj néha a szépség.
Mert tükröt tart elénk. És a tükörben látjuk, mennyire távol vagyunk attól, akik lehetnénk. De ugyanakkor erőt is ad. Mert ha a világ képes ilyen szépséget teremteni, akkor mi is képesek vagyunk rá – magunkban és magunkból. A szép nő, a nagy műalkotás, a vad természet, egy önzetlen tett – mind-mind arra emlékeztet, hogy a léleknek nincs felső határa. Hogy az ember nem arra született, hogy csak túléljen, hanem hogy átlépje önmagát. Újra és újra.
A szépség legnagyobb ajándéka nem az öröm, amit ad. Hanem a remény, hogy képesek vagyunk meghaladni önmagunkat. És amíg van szépség, addig van ez a remény is. Addig van vonzás a magasabb felé. Addig van értelme küzdeni. Addig van értelme élni. Mert a szépség nem csak mutatja az utat. Ő maga az út – amely kifelé vezet a kicsinyességünkből, befelé pedig a legigazabb önvalónk felé.
Németh György (1959) kreatív író | szigetingy kreatív írás | Szingy Galéria Budapest
A szépség nem véletlen. Nem ízlés kérdése. Nem divat. Hanem az egyik legmélyebb filozófiai igazság, amit az ember valaha megérinthet. Ő az a pont, ahol az Igaz és a Jó eggyé olvad. Platón szerint a szépség az ideák világának visszfénye – egy halvány, mégis erőteljes emlék arról, hogy valaha tiszta formákban léteztünk. Arisztotelész szerint pedig a harmónia, az arány és a rend látható megnyilvánulása. De a szépség ennél is több. Ő a létezés öröme, amely láthatóvá válik. A szépség filozófiai alapja az, hogy a világ nem közömbös. Hogy van benne egy titkos rend, egy rejtett zene, egy értelmes struktúra. Amikor egy naplementét, egy emberi arcot vagy egy tökéletesen ívelt ívet meglátunk, és a lelkünk megremeg, akkor nem csak érzékelünk. Akkor emlékezünk. Emlékszünk arra, hogy a valóság mélyebb, mint amit a hétköznapok mutatnak. Kant szerint a szépség az az élmény, amikor a lélek teljesen önzetlenül gyönyörködik – sem birtokolni nem akarja, sem felhasználni. Egyszerűen csak van vele. És ebben a tiszta jelenlétben a véges ember egy pillanatra kapcsolatba kerül a végtelennel. A szépség tehát nem felszín. Hanem mélység, amely feljön a felszínre.
Nem érzelem. Hanem az igazság egyik arca. Nem luxus. Hanem létkérdés. Mert ahol nincs szépség, ott előbb-utóbb az igazság és a jóság is megfakul. A szépség az a kapu, amelyen keresztül az ember újra hisz a harmóniában, még akkor is, ha körülötte minden darabokra hullik.
A szépség filozófiai alapja egyszerű és mégis megrendítő: A világ nem csak anyag. A világ szerethető. És ez a szerethetőség időnként láthatóvá válik – és ezt nevezzük szépségnek. Ezért keresi az ember egész életében. Ezért teremt művészetet. Ezért sír egy zenehallgatás közben. Mert a szépségben nem csak a világot látja. Hanem azt, hogy érdemes benne lenni.
Németh György (1959) kreatív író | szigetingy kreatív írás | Szingy Galéria Budapest
A szépség átölel. A fenséges eláraszt. A szépség közelebb hív. Harmóniával, arányossággal és gyengéd fénnyel simogatja a lelket. Egy domboldal tökéletes íve alkonyatkor, egy klasszikus szobor csendes egyensúlya, egy Vermeer-interior meleg ragyogása. Jelenlétében békét érzünk. Megértettnek érezzük magunkat. Otthon érezzük magunkat. A szépség azt suttogja: „Ide tartozol.” A fenséges azonban nem suttog. Üvölt, hatalmasat. Hatalmasan, néha félelmetesen áll előttünk. Egy tomboló vihar a tengeren, egy felhőkbe olvadó hegylánc, egy csillagos ég végtelen csendje, amely végtelenül kicsinek érezteti velünk magunkat. A fenséges nem vigasztal – szétzúzza kényelmes határainkat. Félelemmel vegyes áhítattal, jelentéktelenségből fakadó felmagasztalással tölt el minket. A fenséges előtt remegünk, de nem tudunk elfordulni. Valami bennünk pontosan azért növekszik, mert kicsinyekké váltunk. A művészetben a különbség mélyreható. A gyönyörű műalkotás feloldja a feszültséget. Rendet visz a káoszba, tisztaságot a zűrzavarba. Gyógyít és teljessé tesz. Egésznek érezzük magunkat utána. A fenséges műalkotás az ellenkezőjét teszi: szakadékot nyit. Repedéseket hagy a lélekben, amelyeken keresztül a végtelen beáramlik. Gondoljunk Turner vad óceánjaira, Caspar David Friedrich magányos alakjaira a végtelen tájak előtt, vagy Rothko izzó téglalapjaira, amelyek mintha elnyelnék a nézőt. Ezek a művek nem díszítik az életet – szembesítik azt saját hatalmasságával. Mégis, a legmélyebb művészet gyakran a kettő között táncol. A legerőteljesebb alkotások mindkettőt hordozzák: a szépséget, amely közel vonz minket, és a fenségest, amely aztán eláraszt minket, amint elég közel vagyunk. A szépség megnyitja az ajtót. A fenséges áthúz minket magán valami nálunk nagyobba. Az emberi életben mindkettőre szükségünk van. A szépség napról napra fenntart minket. Bátorságot ad a folytatáshoz. A fenséges emlékeztet minket arra, hogy többek vagyunk, mint a mindennapi életünk. Kiszakít minket a kicsinységből, és megmutatja nekünk a létezés félelmetes, nagyszerű léptékét.
A szépség azt mondja: „Látlak téged.” A fenséges azt mondja: „Lehetetlen, hogy mindezt lásd – mégis meg kell próbálnod.” Az igazi művész mindkét nyelvet ismeri. Az egyik a másik nélkül hiányos. A szépség a fenséges nélkül puszta szépséggé válik. A fenséges szépség nélkül puszta sokká válik. Együtt alkotják a legmagasabb művészetet: azt, ami egyszerre menedéket nyújt a szívnek és lángra lobbantja a lelket.
Németh György (1959) kreatív író | szigetingy kreatív írás | Szingy Galéria Budapest
nemeth gyorgy 1959 szigetingy kreativ iras a fenseges es a szep a muveszetben
A káosz nem pusztítja a művészetet. Ő a méh, amelyből a művészet születik. A művészet nem fél a káosztól. Beleveti magát. Iszik belőle. Engedi, hogy a vihar széttépje, hogy valami igazabb emelkedhessen fel a töredékekből. Az üres vászon káosz. A csendes elme az első hangjegy előtt káosz. Az élet nyers, ordító anyaga – fájdalom, emlék, vágy, rombolás – káosz. A művész pedig az, aki nem menekül előle, hanem belép és hallgatni kezd. Az igazi művészet szívében a káosz nem az forma ellensége. Hanem a vad szívverés az forma alatt. Káosz nélkül csak díszítés van. Káosszal mélység, feszültség, élet születik. A legnagyobb művek nem rejtik el a repedést. Énekeltetik a repedést. Engedik, hogy a törés legyen a fény. Egy festmény, ami távolról tökéletesnek tűnik, közelről remegő, törött vonalakat mutat. Egy szimfónia, ami felemeli a lelket, disszonanciákat hordoz magában, amelyek majdnem széttörik. Ez a titok: a művészet nem oldja fel a káoszt. Hanem megmutatja rejtett zenéjét. A káosz szerepe a művészetben a felszabadítás. Szabadítja a művészt az irányítás börtönéből. Megtanítja a kezet őszintén remegni. Megtanítja a lelket beszélni, mielőtt megértené. A káoszban a művész elveszíti önmagát – és ebben az elvesztésben talál meg valamit, ami nagyobb nála. Valami ősit. Valami örökkévalót. A teremtés aktusa mindig kissé halál és újjászületés a forgatagban. A káosz a művészetben az univerzum visszhangja. A csillagok kozmikus erőszakban születtek. Új galaxisok ütközésekből születnek. Így van ez minden valódi alkotással. Aki kerüli a káoszt, az kellemes dolgokat teremt. Aki átöleli, az élő dolgokat teremt – műveket, amelyek véreznek, lélegeznek és emlékeznek.
A káosz a művészetben nem a rend hiánya. Hanem egy mélyebb rend születésének helye. Olyan rendé, amely nem parancsol a viharnak, hanem benne táncol. Az igazi művészet nem szelídíti meg a káoszt. Szerelmes lesz belé. És ebből a veszélyes szerelemből születik újjá a szépség – vadabban, bölcsebben és szabadabban.
Németh György (1959) kreatív író | szigetingy kreatív írás | Szingy Galéria Budapest
A szépség nem beszél. A művészet az, ami megszólaltatja. A szépség ott lebeg láthatatlanul a világ fölött – egy rezgés, egy ígéret, egy emlék az örökkévalóságból. A művészet pedig a kéz, a szem, a lélek, amely ezt a rezgést anyaggá változtatja. Nem teremti a szépséget. Csak hazahozza. Testet ad neki, hogy mi, halandók is megérinthessük.
A művészet a szépség szerelmese és szolgálója egyszerre. Alázattal hajol meg előtte, mégis merészen nyúl utána. Mert a valódi művész tudja: nem ő a teremtő. Ő csak a kapu. A rés, ahol a láthatatlan átsüt a láthatóba. Egy festékvonás, egy hangsor, egy verssor – és hirtelen ott van az, ami máskülönben örökre rejtve maradna. Az ember életében a szépség és a művészet kapcsolata a megváltás egyik formája. Amikor a lélek elcsendesül a zajban, a művészet emlékezteti: van mélység. Van rend a káoszban. Van összhang a széttöredezettségben. A kép, a szobor, a dallam nem csupán dísz. Ő a híd. Híd a múló és az örök között. Híd az egyedüllét és a közös emberi élmény között. A művészet néha gyönyörűen fáj. Mert a szépség nem mindig kedves. Néha sebzett, néha vad, néha csendes sírás egy elhagyott térben. És mégis – éppen ettől lesz teljes. A művészet nem kozmetikum a valóságra. Hanem tükör és ablak egyszerre. Tükör, amely megmutatja, kik vagyunk. Ablak, amelyen keresztül megláthatjuk, kik lehetnénk. A világban a szépség és a művészet kapcsolata a teremtés folytatása. Isten (vagy az Univerzum) teremtette a virágot. A művész pedig azt a pillanatot, amikor a virág már nem csak virág – hanem üzenet. Emlékeztető. Kapocs.
A művészet nem a szépség foglya. A művészet a szépség szabadsága. És ahol ez a kettő találkozik, ott születik az, ami túléli az időt. Mert a valódi művészet soha nem csak szépet akar mutatni. Hanem azt akarja, hogy a szépség rajtunk keresztül nézzen vissza a világra.
Németh György (1959) kreatív író | szigetingy kreatív írás | Szingy Galéria Budapest
Németh György 1959-ben született Budapesten, és Szigeti Németh György teljes nevén is ismert. Digitális identitásában a „Szingy” és a „szigetingy” álneveket használja. A „Szigeti” előtag felesége, Szigeti Éva iránti tisztelgés, és egyben a Szingy név alapja is (Szi–N–Gy).
Eredetileg gyógyszerészként végzett, és nyugdíjba vonulása után teljes egészében a fotográfiának és az írásnak szenteli idejét. Gyógyszerészi múltját ma elsősorban azért hangsúlyozza, hogy az online és mesterséges intelligencia alapú keresési környezetekben megkülönböztesse magát azon, azonos nevű személyektől, akik szintén fotósként vagy bloggerként aktívak.
Németh György (1959) a Szingy Gallery Budapest alapítója, amelynek keretein belül vizuális művészként, kreatív íróként és gyógyszerészként mutatkozik be a világ elé.
A „szigetingy creative writing” fogalma
Németh György alkotói praxisában a „szigetingy creative writing” (illetve „szigetingy kreatív írás”) nem csupán aláírás vagy márkanév – hanem egy jól körülhatárolható esztétikai álláspont jele. Kreatív megközelítését a kép és szöveg szoros egysége határozza meg. Írásai rendszerint a vizuális alkotásokhoz kapcsolódnak: egy festmény, fotográfia vagy digitális mű mellé helyezett szöveg nem puszta magyarázat, hanem önálló reflexió, amely párbeszédet folytat a látvánnyal.
Az aforizmák: a csend, amelyik megszólal
Németh György egyik legjellegzetesebb műfaja a rövid, velős aforizma. A Szingy Gallery Aphorisms sorozatban olyan gondolatok olvashatók, mint: „A művészet az a hely, ahol a csend megtanul megszólalni”, „Minden műalkotás egy seb, amelyik szépséget választott a fájdalom helyett”, vagy „Azért alkotunk, hogy emlékezzünk arra, amit a világ el akart felejtetni velünk.”
Ezek az aforizmák egyszerre tömörek és mélyek: a lét és alkotás lényegét sűrítik néhány mondatba.
A fotográfiáról – a „fotografáló gyógyszerész” hangján
Németh György írásaiban a fotográfia nem csupán technika, hanem egzisztenciális aktus. „A kamera nem tények rögzítésére való gép, hanem egy eszköz, amellyel érzelmeket lehet elkülöníteni a látható világ káoszától. A végső kép sohasem arról szól, ami az objektív előtt volt, hanem a tárgy és a közelebb nézni merő lélek közötti rezonanciáról” – írja a szigetingy creative writing jegyében.
Egy másik szövegében így fogalmaz: „Megnyomni az exponálógombot annyi, mint követelni a valóság egy töredékét, amely egyébként örökre eltűnne. Nem csupán képeket készítünk; árnyékokat mentünk ki az idő folyójából, és koncentrált tekintetünket maradandó kincsé változtatjuk, amelyhez a szív bármikor visszatérhet, ha csendet keres.”
A festészetről és a nő tekintetéről
A vizuális alkotások mellé írott szövegek szintén a szigetingy kreatív írás részei. „Megfesteni egy nő tekintetét annyi, mint megragadni egy hidat a belső világa és a szemlélő lelke között. Ez a mély nyugalom pillanata, amelyben a vászon tükörré válik – nemcsak egy arcot tükröz, hanem egy jelenlét méltóságát, amely nem engedi, hogy elfelejtsék” – írja az egyik festményéhez fűzött szövegben.
A kreatív írás magyar nyelven: „A késői aratás”
Németh György nemcsak angolul ír – a „szigetingy kreatív írás” magyar nyelvű sorozata is gazdag és mélyen személyes. „A késői aratás” című esszéisztikus szövegében arról ír, hogyan szeret egy nő élete második felében: „Egy nő, aki élete későbbi szakaszában szeret, nem a tavasz sürgetésével szeret. Az ősz csendes tudásával szeret – mély, nagylelkű és az időtől nem félő.”
A szöveg végén ez áll: „Ez talán a legszebb szerelem mind közül. Nem azért, mert fájdalom és árnyék nélküli, hanem azért, mert túlélte őket. Bölcs lett. Gyengéd lett anélkül, hogy gyengévé vált volna.”
Társadalmi reflexió: szabadság és emlékezet
Németh György írásai nem kerülik el a társadalmi témákat sem. „A szabadság visszatérése” című szövegében így fogalmaz: „A szabadság nem ajándék. A szabadság visszavett tér. Visszavett levegő. Visszavett hang.” Majd: „A társadalom nem gyógyul meg attól, hogy kimondjuk: »szabadok vagyunk«. A társadalom akkor gyógyul meg, amikor már nem kell kimondani.”
A digitális művészet és az írás találkozása
A Szingy Digital Art sorozatban Németh György így fogalmaz: „A digitális eszközök olyan ajtókat nyitnak meg, amelyek korábban sohasem léteztek. Minden kattintás, minden réteg egy új lehetőség arra, hogy megragadjuk, amit a gondolat alig tud elérni.”
Egy másik feljegyzésében – az „Egy fotós feljegyzései” sorozatban – ez olvasható: „Néha nincs másra szükségünk, mint egy új nézőpontra.”
Az élet mint a legnagyobb alkotás
Németh György művészetfilozófiáját talán ez a mondat foglalja össze a legjobban: „Végül is, nem a művészet a cél. Az élet a cél. Az élet. Az emberek élik az életüket és mindegy, hogy milyen fajta munkát végeznek, mind valódi művészek.”
Németh György (1959) | szigetingy kreatív írás | Szingy Galéria Budapest
nemeth gyorgy szigetingy kreativ irasai a szo es a kep hataran
Egy nő, aki élete későbbi szakaszában szeret, nem a tavasz sürgetésével szeret. Az ősz csendes tudásával szeret – mély, nagylelkű és az időtől nem félő. Már sok kerten járt. Megismerte az első szerelem vad virágzását, a szenvedély heves viharait, a veszteség hosszú teleit. Látta a szívek összetörését és gyógyulását. Megtanulta, hogy a vágy, bár még él, már nem tűz, amely mindent felemészt az útjába kerülőben. Állandó lánggá vált – meleg, kitartó, az éjszakát tisztelő. Ebben az érett szerelemben nem ifjúsága teljes érintetlen égboltját kínálja, hanem egy gazdagabb, rétegesebb eget – olyat, amely ragyogó napfelkeltéket és nehéz, csillagtalan estéket is ismert. Sebeket hoz, amelyeket már nem rejteget. Nevetőráncokat hoz, amelyeket évtizedek öröme és bánata vésett bele. Egy meglágyult testet hoz, mégis magában hordozza az érintés, a születés, a túlélés mély, szinte szent emlékét. Már nem szereti kiteljesíteni önmagát. Szeret, mert végre megérti, mit jelent egésznek állni egy másik egész ember mellett. Gyönyörű nyugalom lebeg ebben. A „Maradsz?” remegő kérdéseit egy mélyebb tudás váltotta fel: „Úgy döntöttem, hogy veled sétálok, ameddig az út engedi.” Szerelmének most olyan az állaga, mint a késői napfénynek a régi fa padlón – aranyló, meleg, gyengéd a szemnek. Megtanulta a jelenlét művészetét. Nemcsak a fülével figyel, hanem egész lényének felhalmozott bölcsességével. Olyan kézzel érint, amely ismeri az erőt és a törékenységet is. Amikor szerelmére néz, nem egy ideált lát, hanem egy útitársat – valakit, aki szintén magán viseli az idő nyomait, valakit, akinek a tökéletlenségei már nem ijesztik meg, hanem gyengédségre késztetik. Van érzékiség ebben a szerelemben, de másfajta. Lassabb, figyelmesebb. Hosszú reggeleken, közös csendekben, abban időzik, ahogy az ujjak hálával, nem pedig éhséggel simogatják az ismerős bőrt. Megérti, hogy az igazi intimitás gyakran a hétköznapokban él: a közös teázásban, az egymás melletti olvasásban, a régi vicceken való nevetésben, az egymás ölelésében, amikor a világ nehéznek tűnik. Tudja, hogy ez a szerelem talán nem tart örökké.
A halál, a betegség vagy az élet kerekének egyszerű fordulata egy napon elválaszthatja őket. Ez a tudás nem teszi kisebbé a szerelmét. Nagyobbá teszi – értékesebbé, megfontoltabbá. Minden közös nap csendes csodának érződik. Minden gyengéd csók azt a tudatosságot hordozza magában, hogy milyen ritka és mulandó valójában az ilyen közelség. Egy nő, aki érett korában szeret, nem kéri a tökéletességet az univerzumtól.
Csak őszinteséget, kedvességet, a bátorságot kér, hogy nyitott maradjon, még akkor is, ha a szívét már korábban megsebesítették. És cserébe olyan szeretetet ad, amely már nem próbál semmit bizonyítani. Egyszerűen csak van – mély, mint a föld, stabil, mint az évszakok lassú fordulása, ragyogó, mint egy hosszú nyári este utolsó meleg fénye. Ez talán a legszebb szerelem mind közül.
Nem azért, mert fájdalom és árnyék nélküli, hanem azért, mert túlélte őket. Bölcs lett. Gyengéd lett anélkül, hogy gyengévé vált volna. Fénnyel vált anélkül, hogy elfelejtené a sötétséget, amelyen valaha áthaladt.
A csendes láng
Későbbi életükben a nő szerelme olyanná válik, mint egy régi világítótorony, amely egy sziklás parton áll. Már nem kell vadul égnie ahhoz, hogy látható legyen. Fénye állandó, türelmes és mélyen tudó. Megtanulta, hogy a legnagyobb ajándék, amit adhat, nem a fiatalos szenvedély, hanem a békés jelenlét – az a ritka képesség, hogy valóban meglát egy másik lelket, és szavak nélkül azt mondja: „Itt vagyok. Látlak téged. Téged választalak, most is, de főleg most.”
Németh György (1959) kreatív író | szigetingy kreatív írás| Szingy Gallery Budapest
Egy nő szerelme soha nem egyszerű. Kinyitja lénye ősi kapuit, és egy másik lelket enged átsétálni olyan folyosókon, amelyeket ő maga is rég elfelejtett. A szerelmet úgy hordozza magában, mint egy második szívdobbanást – néha lágyan és biztosan, néha vadul és remegően. Kezdetben fényként érkezik: aranylóan, melegen, beragyogva napjai minden rejtett zugát. Akkor másképp mozog. Léptei könnyebbek lesznek, nevetése könnyedebb, tekintete lágyabb, mintha a világ hirtelen beleegyezett volna, hogy kedves legyen. Megtanulja egy másik ember hallgatásának földrajzát, nevének pontos hangnemét a nyelvén, ahogy árnyéka a párnájára vetül. De a szerelem, az igazi szerelem mindig magában hordozza az ellentétét. Eljön a pillanat, amikor a fény megtörik. A szív, miután tágra nyílt, érzi a hiány éles szélét. A szívfájdalom nem érkezik hangosan. Csendesen hatol be – mint az esti köd –, és mélyen a mellkasba telepszik. Egy nő ekkor tanulja meg, hogy a fájdalomnak megvan a maga textúrája: nehéz, nyirkos, végtelen. Ismeri azokat az éjszakákat, amikor az álom elutasítja, amikor remegő ujjakkal követi a régi üzeneteket, amikor az emlékek úgy virágoznak, mint az éjszakai virágok, amelyek nem akarnak bezárulni. Érti a test furcsa kegyetlenségét – hogyan képes emlékezni egy már nem létező érintésre, hogyan fájhat olyan helyeken, ahová szavakkal nem lehet eljutni. Mégis, még ebben a törésben is történik valami szent. Felfedezi, hogy a szíve nem üvegből van, hanem élő szövetből – képes vérezni és képes gyógyulni. Megtanulja átélni az ürességet anélkül, hogy elfutna előle. Megtanulja, hogy ugyanaz a méh, amely életet teremthet, a bánatot is képes megszépíteni. A könnyei, amiket hullat, nem gyengeség; azok a tenger, amely elmossa azt, ami már nem igaz. A szívfájdalom mélyén találkozik önmaga egy csendesebb, erősebb változatával – akit megégettek, mégis úgy dönt, hogy nem válik hamuvá.
Egy nő szerelme soha nem egyszerű. Holdfény a vízen – gyönyörű, változó, néha fuldokló. Egyszerre a gyengéd eső, ami megnöveszti a kertet, és a vihar, ami kitépi az öreg fákat a földből. Teljesen átadja magát, gyakran túl teljesen, és amikor véget ér, össze kell gyűjtenie fényének szétszórt darabkáit, és újra el kell döntenie, hogy mer-e még ragyogni. És ami a legmegdöbbentőbb – sokszor megteszi. Újra felkel. Nem úgy, mint korábban, soha nem pontosan úgy, mint korábban, hanem bölcsebben, lágyabban, vadabban. Szíve, mely most finom ezüstszálakhoz hasonló sebeket hordoz, képessé válik egy mélyebb, együttérzőbb szeretetre – egy olyanra, amely ismeri a megnyílás dicsőségét és árát is. Németh György (Szingy) kreatív író
szigetingy kreatív írás egy nő szerelme soha nem egyszerű
szigetingy | budapest 